Kert-kísértet

Jaj, égrelehellő-illatu kertem,
mért hanyagoltalak el kegyeletlen!?
Itt a diófánk sátoros ágboga ringott,
most nagy, aszott kéz, égre könyörgő,
s hiába hasítná a kérget a késem,
hogy nevem újra „örökre” bevéssem:
nincs nyoma, nem fog –
Felugrom a régi üvegház tetejére:
nincs, mi betörjön alattam, az ablak
résein át nagy, templomi gyertyák
lángja lobog, s versengve a maszlag
tüskés szörnyfeje bólog a szélben…
Lúgas volt valaha, szőlőnk, nagyanyám szemefénye,
itt matatott a kemény kis kéz a kacorral,
így, ahogy én most nyúlok az ághoz:
de hajlik előlem, félti magát, mint vad kövi kígyó,
s nyomtalan illan.
Én vagyok itt rém, kósza kisértet,
vagy az egész kert nincs, sohasem volt,
tündérkert tán, alkonyi órák fantoma – álom?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kócos nő kiabál a fiáért, pálca kezében,
„hol vagy, Attila, jöszte haza, majd adok én…”
Rémült szempár ég a bokorban, csillog a könnye.
– Ne bántsa szegényt! Nem volt rossz a kis árva –
hallom a hangom, amint belesír a homályba.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]