Kert-kísértet

Jaj, égrelehellő-illatu kertem, mért hanyagoltalak el kegyeletlen!? Itt a diófánk sátoros ágboga ringott, most nagy, aszott kéz, égre könyörgő, s hiába hasítná a kérget a késem, hogy nevem újra „örökre” bevéssem: nincs nyoma, nem fog – Felugrom a régi üvegház tetejére: nincs, mi betörjön alattam, az ablak résein át nagy, templomi gyertyák lángja lobog, s versengve a maszlag tüskés szörnyfeje bólog a szélben… Lúgas volt valaha, szőlőnk, nagyanyám szemefénye, itt matatott a kemény kis kéz a kacorral, így, ahogy én most nyúlok az ághoz: de hajlik előlem, félti magát, mint vad kövi kígyó, s nyomtalan illan. Én vagyok itt rém, kósza kisértet, vagy az egész kert nincs, sohasem volt, tündérkert tán, alkonyi órák fantoma – álom? – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Kócos nő kiabál a fiáért, pálca kezében, „hol vagy, Attila, jöszte haza, majd adok én…” Rémült szempár ég a bokorban, csillog a könnye. – Ne bántsa szegényt! Nem volt rossz a kis árva – hallom a hangom, amint belesír a homályba.