Egy budai furcsa ház emléke
| Mikor elnyelte őt a furcsa ház |
| ki-kihagyó, zörgő szívdobogás |
| hazudta: kár volt s túl korán… |
|
| Pedig már tudtam, nem tarthat soká, |
| hisz csoda volt e levitáció, |
| s előbb-utóbb lehúz valahová, |
| a sárba tán, a gravitáció. |
|
| Egy-két nap még, s valami kapuban |
| – mindegy, mögötte mily iroda, kamra – |
| magam kérleltem volna hangtalan: |
| eredj be már és hagyj engem magamra! |
|
|
|