Egy szirénhez

Asszony, te, akinek embersége csak annyi, mint alkalmazkodó partravetett szirénnek, s a csókja íze sós, mint a tenger vize, világgá kellene előled már rohanni; de ki hittem magam ridegnek és keménynek, eszelős rabjaként e gyötrő szenvedélynek, lettem keserveim üvöltő dervise. Olykor már azt hiszem, azok bűnét vezeklem, akik gyalázatot és gyászt hoztak reád: tajtékzó tengeren kalózhajóra csaltak – s lehetnék bűntelen és tiszta, mint a harmat, úgy büntetsz, amiként harmad- s negyediziglen bünteti az atyák bűneit az Úristen – s pogányul élvezed lelkem kárhozatát. Nem tarthat már soká; pedig még szánva szánlak, de nem tudom, mi volt ételed-italod: semmi se jó neked, akármivel kinállak, s ha csakugyan szirén, halvérü asszony-állat vagy, hát imádkozom: áradjon ki a tenger, mely megsanyargatott ezzel a szerelemmel, s ragadjanak tova a tébolyult habok!