Az ötödik X után

De szomorú, hogy ötvenedik évem ilyen kedvemben ért utol: alig hiszek a lelkem erejében, s kezemből már-már kiesett a toll… Jaj, templomok fölé nőtt szörnyü házak, s a törpe templomokban hol az Isten? Miből kihalt az áhitat s alázat: lelkem milyen szárnyékba menekítsem? Vélt animáim kik ölében ülnek? Ridegségért hidegséggel fizetnek. S én tarthatom magam elé tükörnek kietlenét a vad horgász-vizeknek. A lomb az erdőn, berkekben kibomlott; de a viharban sátorul elég ez? Egy villám, ha nem is a szörnyű gondok, tetőtől talpig átjár és kivégez. S ha láttok majd egy üszkös nyárfa-csonkot, mely vízbe bámul a partról mogorván, mint egy sötét, ráncokszabdalta homlok – csupán az őrzi még emberi formám.