Látomás és párbeszéd

1 Mikor a kórház karcsú tornya nyársalt egy barna felleget, s mint árbócrúdon a vitorla, a felhő duzzadt s lüktetett – akkor szöktél meg álmaimból, ZILLAH, ős-asszony-délibáb, s én gyöngyház-könnyesen a kíntól bámultam az égi csodát, a boldog beteljesülést, mely talán lelkemből lelkezőn mutatta pompás képletével: leszel te még a szeretőm!   2 Azt hittem, fájdalmam meggabalyít, és felnyögtem keservesen: – Hol voltál, míg aludtam? – Itt. Mért mennék el tetőled, kedvesem? Melletted is mindig másé vagyok! – És búgott bársony gerle-kacagása.   Hajnalodott. Megöljem? Nincs erőm.   Minden hiába. – Most meghalok! – mondtam, de még fogtam forró kezét, s együtt kezdtünk zuhanni a halálba. 1963. április 17–18.