Egy romantikus metszet alá
| Ágyő, Ginevra, Éva, Sára! |
| terméke lankás vad határnak, |
| melyet sebes víz habja mos. |
| A kebletekből illat áradt, |
| nyoszolyátok feledhetetlen, |
| s a kulcs, a titkos helyre tett, |
| mint nyíl, mutatta a kezemben |
| léptemre nyíló kelyhetek… |
| Ágyő, többé sohase láttok, |
| emlék vagyok már, semmi több, |
| s egy-egy szál száradó virág, ott, |
| rózsálló kebletek fölött. – |
| még visszaint, könnyfátylon át; |
| rágyújt a kis diákpipára, |
| megfordul s bandukol tovább. |
|
|