Az erdő téli csendje
| Mint már a roppant gyilkosság után, |
| mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – |
| olyan kihalt, olyan sötét a táj: |
| hangomra senki, senki se felel. |
|
| Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? |
| Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? |
| Meghalt az erdő, semmi felelet, |
| csonttá fagyott örökre a bozót. |
|
| Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! |
| Egy cinkeraj hirdette az Igét, |
| bolondul cincogott száz nyitnikék, |
| s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb. |
|
| Rigó-lelkekből az ág tetején |
| oly bűvös hangerővel fuvolált |
| az újuló fészekrakó remény, |
| hogy az irígységtől szavam elállt! |
|
| És most e csend, e kristályosodás, |
| homogén a legalsó csillagig, |
| ahol madár és ember nem lakik – |
| s ijesztőbb, mint egy farkasordítás. |
|
|
|