A budai Kapisztrán-toronyhoz

Idők orsója, vén budai kőtorony, rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány, szelek járnak körül ráncos homlokodon az idő fonalát köröskörül csavarván. Gót ablakíveid hanyattan bámulom, hallgatag óriás, vigyázó-szemű őrszem, ki rendületlenül állsz rendelt posztodon, mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen. Alattad állt a hős, megfáradt izmait átadván a homály márványos hűvösének: minő harangzúgás rengette boltjaid, hány Circumdederunt s fekete latin ének! S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem, itt zengett-zokogott Wagner nászindulója: sötét oszlop mögül bámultam könnyesen, miként suhan Judit a cifra kézfogóra… Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld, harangod, orgonád elnémítá a bomba. Híveid sorsa is már régesrég betölt: lakásuk mély, sötét, akár a katakomba. …A babilóni is így gyászolt hajdanán még évszázadokig, volt istensége holtán, csillagkémlő helyét keselyű lakta tán, s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán…