A por lázadása

Az út köveiből néztek ma este rám, szakadt házfalból és megtorlódott avarból, felhőből, mely dereng sápadt hold sugarán, hozván hűs illatot, mely csipős, mint a karbol s a formalin, sivár diákszobák szaga; rossz lábbelitek és dohos daróc gúnyátok tisztán előttem áll e furcsa éjszaka, s látom fogatok is, ó, rég eltünt barátok, a nagy tábla előtt, amint keservesen daráltok verseket s másféle szörnyű leckét, riadt félszemetek tanári noteszen – Ti, kiknek neve is fejemből kiesett rég, s most újra felmerül s egy-egy orcán megáll: Kiss Béla (tordai), Keszeg, Demény, Ugorka, Péterffy Bandika, kicsiny Kádár Mihály, a rőthajú, aki a legkisebb a sorban, és még ki tudja hány örökre névtelen! Rögből való fiúk, kiket egy-egy falucska küldött tanulni fel, hogy „úr” s ember legyen, kiket sanyargatott a honvágy és a lustra, vigilek lestek és zord apparitorok, magoltatok fagyot és éhezést kiállva, s fonnyadt bőrötökön mily sűrűn suppogott mandzsettás zord tenyér s szobafőnöki pálca. Ti, kiknek szeme rég kihullt tán, mint a gyöngy a foglalatból, és felnőtt kort meg sem érve fogadott vissza ős szülőtök, a göröngy, gonosz lustrák elől búvóknak menedéke… Mért jő e bús sereg s mért most követeli jussát? Névnapja van valami szürke szentnek? Vagy tán ma született az Assisibeli? S ti mostan, jó fiúk, őt üdvözölni mentek? Ha így: ne vessetek meg engem, hűtelent, hagyjátok, hogy nevem, ruhám már most levessem, s hadd rójjam veletek a szürke végtelent – ki hírre törtem itt, a Bábel Budapesten!