Expedíció

Hajóban ültem már megint, és méghozzá minőben! szálltam vele kedvem szerint vizen és levegőben. Alakja rombusz, mint ama gyermekkori papirhajóknak, s mintha még most is ringana velem a rózsás csoda-csolnak. Körülöttem, mily tünemény! – kagylók, tenyérnél nem nagyobbak, hintáztak a tenger színén, valóságos gyöngyházhajóhad. Felhajtva fél teknőjüket – az szolgáltatta a vitorlát –, napon tündöklő gyöngyüket nem látszó messzi révbe hordták. S a tenger: lomha ősmagány, szelíd hullámu, néma zsongás, hogy boldog-árva utasán semmi balsejtelem, szorongás. (Nincs is csodásabb adomány, mint sejteni egy éjszakán át tenger vagy felhő taraján az Isten várandós magányát…) Lüktettek lágyan a habok, olvadt üveg roppant hutában, s az ember csak a Holnapot érezte titkos áramában. S magam voltam a kósza mag, szökött emléke a világnak, kiből új emberség fakad, ha párra egyszer még találhat.