Az idegen város

…Madách Ádámja voltam-é, kinek megadatik fokonként ízlelgetni a jövendő társadalmait, az voltam-é, az álmodó, ki az időben messzire lohol, vagy csak térben szöktem nagyot, és voltam valahol – de messze voltam, messzire és az időben is ugrás volt ez talán, midőn beléptem roskadón egy város kékopálos kapuján – Éjjel volt és a rendőrök kecses létrákról hársvirágot szedtek álmosan, nézték, alattuk hangtalan járművek nyája hogy suhan, fejükkel hársfalomb között, fütyültek s nem törődtek ők velem, ki városukban öltözet s cipő szerint nyilvánvalóan idegen. Éjjel volt, ámde tán a csillagok transzformált fénye szűrt, kéklő derengést szórt alá, vagy tartóztatni tán a napfényt sikerült: mert lámpa nem volt ott sehol, de fenn, fenn többszörös fénygyűrűvel lángoltak bolyhos csillagok, megannyi üstökös; és tornyok és fedett utak, gémlábú hidak, ívelők, ragyogtak ott, s mindez reám, mint hajdanán megálmodott álom hatott. Több méhcsalád repült kaptár-tornyok között, mint olvasztott arany; a boldog emberek helyett csak ők dolgoztak itt szorgalmasan. S a téren állt egy kőszobor: magas lován szakállas-állú kőkirály, s amit körülbe láthatott, szebb volt minden merész utópiánál: fedett utcák, tércsarnokok, kétoldalt megrakott, terített asztalok, nagyétkű, boldog emberek, gyomorfekélyt s más kórokat nem ismerők, itt merítettek végtelen vigalmaikhoz új erőt – s mindenki azt evett-ivott, mit ínye éppen áhított; s a levegő nem látható vonók, fahangszerek zengésitől, mint nyári nap heve a rét felett, ezüstlőn reszketett. …Életüket hogy irigyeltem, idegenföldi jövevény! Könnyemet titkolva nyeltem, mert más vagyok, keserű vén. Jöhettem volna ide ifjan! Tanultam volna jó sokat, hogy a jövőt formálva hívjam, s ne csak faggatva jósokat. S örök honvágynak árva foglya, világ-csodáknak koldusa, új vívmányokkal megrakodva térhettem volna majd haza. De késő, s most már mindörökre lapos marad a tarsolyom, belé legfeljebb szemlesütve koldusi könnyem morzsolom!… De hirtelen hűvös csapott meg jobbfelől, fekete szárny, és ott állt tőlem jobbfelől egy gyászruhás leány. Talán fájdalma űzte be, vagy tán véletlenül botlott be, mint ki sírbahullt szemek tükrétől menekül – csak állt riadtan lángoló arccal, idegenül, mint egy más csillagról zuhant – …Két pincérforma lény hozzásuhant, s ki vígságukba gyászt hozott, a gyásszal tüntetőt, s ki társadalmuk régletünt és meghaladt szakára emlékeztetett, karonragadták kétfelől, mint holmi csínytevőt. Melléje léptem vakmerőn, mihelyt az éjbe penderült, s szólnom hozzá egy percnyi némaság után így sikerült: – Társad vagyok, csak vándor itt, felelj, ha kérdelek: mily fájdalom ütött szíven, s a gyász rajtad miért? Odaadnám üdvösségemet egyetlen rámhullt könnyedért! S csókoltam már a könnyeit, s a könnye sós volt és meleg; karomba omlott s térde már perzselte térdemet, a szája megnyílt olvadón, s hasadt, narancs-piros ajakkal mondta: – Menekülj! El innen, hol a gyász tilos! Hol megvetett a bánat, ott az ember helyét nem leli, hol büntetik a könnyeket, ott életünk nem emberi, a boldogság kulissza csak, s színházias, kövült vigyor mögött az agy, mint keserű tűzhányó méhe, forr… …És felkapott a gyász vele, s mint őrült vőlegény, szálltam karjában messzire a könnyek bűvös szőnyegén. 1961