Alázat a végtelen előtt
| Meghajtom fejemet a végtelen előtt: |
| nekem titok marad és kifürkészhetetlen. |
| De ti csak szálljatok, gépszárnyú vakmerők, |
| hordjátok agyvelőnk hetedhét, kék egekben! |
|
| Mint a pásztorfiú, ki kis fejszéjivel |
| világfa-sudarán lépcsőt lépcsőre vágott, |
| szívósan jussatok mind magasabbra fel, |
| hagyván alattatok mind több csillag-világot. |
|
| S hadd száguldják a tért, a csillagvégtelent |
| pazar műcsillagok, hajónyi lövedékek, |
| s akiknek száma már túl nagy lett idelent, |
| vigyék magukkal a mohó emberpetéket! |
|
| Csak terjeszkedjetek, mint hún vagy szármata, |
| s mint conquistádorok, hódítsátok a tért meg, |
| legyen a végtelen az ember gyarmata, |
| hol már nem ütközik alantas földi érdek. |
|
| S ha majd emberi lényt, esetleg angyalit, |
| találtok valahol egy zöld csillag virányán, |
| vigyétek a hitet, mely bizton üdvözít, |
| ne hagyjátok avas hitébe rogyva, árván! |
|
| De hogyha hét eget bejárva, győztesen, |
| be kell majd látnotok, hogy annak nyoma sincsen, |
| ki oldoz és kötöz minden térségeken – |
| merjétek vallani, hogy sose volt, az Isten! |
|
|
|