Egy holdlakó szemével

Reszket a hold a végtelenben: jön, jön a földi rém, az ember. Jön már az űr ravasz hajósa, hogy szféráinkat behajózza, ezüst szikláink összetörje; repül az órjás-gépű törpe, s más csillagnak mutatni, hol járt, kitűzi győztes lobogóját. Remeg a hold, nem menekülhet, tehetetlen rabja az űrnek – Sápadt arcára veríték ül, nincs mit találjon menedékül, mert jön a hódításra termett, s letépi szűz övét, a csendet.