Őszi morfondírozás

„Milyen keserves már megint levélhullák közt botladozni, s mely kóbor lélekként kering s lehull: vállamról elpofozni!… Az este langyos, élveteg, tele édeskés erjedéssel: az óra sürgetőn ketyeg: bezárják a kaput, ne késs el! – Tündérecskék, gyönyörüek! padon ülő, vadóc leányok, nincs bennetek könyörület, hogy már velem szóba sem álltok?! – Bezzeg, mikor bodor-hajú, kutyafogú legényke voltam, táncos, bolondozó fiú: magamban így nem kóboroltam! Azt hittem, rám vár mindenik, zengő tavaszban, néma őszben, s ahogy erőmből csak telik, falhatom őket eszelősen. És faltam is, míg beletört fogam, s a lelkem belevásott, kéj égetett és kín gyötört, s tán egy korai sírt megásott. Vagy, úgy lehet, botozni kell húsz évig is még fonnyadozva, s kérőzni egy-egy volt siker ízét, ha álmom visszahozza; s be szörnyű lesz majd, Istenem, ha arcom a tükör se tűri, s könnyes-riadt tekintetem a koldus asszony is kerűli!…” Így dadogott minap Budán, barátom, egy vén kelekótya. Ahány levél, lábanyomán annyi vérszín, tenyérnyi tócsa. S szobor körül a kőpadon nadrágos lányok kergetőztek, hancúzó, öt-hat nőmajom: a langy ősz csiklandozta őket. 1960