Őszi morfondírozás
„Milyen keserves már megint |
levélhullák közt botladozni, |
s mely kóbor lélekként kering |
s lehull: vállamról elpofozni!… |
|
Az este langyos, élveteg, |
bezárják a kaput, ne késs el! |
|
– Tündérecskék, gyönyörüek! |
padon ülő, vadóc leányok, |
nincs bennetek könyörület, |
hogy már velem szóba sem álltok?! – |
|
Bezzeg, mikor bodor-hajú, |
kutyafogú legényke voltam, |
magamban így nem kóboroltam! |
|
Azt hittem, rám vár mindenik, |
zengő tavaszban, néma őszben, |
s ahogy erőmből csak telik, |
|
És faltam is, míg beletört |
fogam, s a lelkem belevásott, |
kéj égetett és kín gyötört, |
s tán egy korai sírt megásott. |
|
Vagy, úgy lehet, botozni kell |
húsz évig is még fonnyadozva, |
s kérőzni egy-egy volt siker |
ízét, ha álmom visszahozza; |
|
s be szörnyű lesz majd, Istenem, |
ha arcom a tükör se tűri, |
s könnyes-riadt tekintetem |
a koldus asszony is kerűli!…” |
|
Így dadogott minap Budán, |
barátom, egy vén kelekótya. |
annyi vérszín, tenyérnyi tócsa. |
|
nadrágos lányok kergetőztek, |
a langy ősz csiklandozta őket. |
|
|
|