Ellen-szonett Helénának
| Heléna, mégsem ültetek fenyőt |
| dicsőségedre! Jaj, hisz nincs jogom rá, |
| és a Loire-part sem a birtokom már, |
| a dudva ott már mindent rég benőtt. |
|
| Igaz, mikor tegnap fölémhajoltál, |
| egy percre elfeledtem az időt, |
| mely faunokat és nimfákat kiölt, |
| és gonoszabban őröl száz malomnál! |
|
| Szép ifjúságod elkápráztatott, |
| szemedben, véltem, Ámor lángja lobban, |
| és akire lobban, én, én vagyok – |
|
| De éji órán meggondolva jobban |
| a dolgaink: hitem úgy elhagyott, |
| hogy már csak sírni tudnék bánatomban. |
|
|
|