Mirákulum
| „Szűk ösvenyén sziklás tetőnek |
| jégtű a gyep s tövis a szőnyeg; |
| emberfia sohase járt ott, |
| mentem, mentem, valaki várt ott. |
|
| Az várt, akit már rég kerestem, |
| odvas sziklán ott ült az Isten; |
| arcát nem láttam, eltakarta, |
| eldugta tőlem sárga karja. |
|
| Sovány volt és bogos a lába, |
| mint ki sokat bolyong hiába; |
| rajt az erek úgy fodrozódtak, |
| mint térképrajza nagy folyóknak. |
|
| Most álljak elő panaszommal? |
| Talán vak is, talán nagyot hall. |
| Vele milyen nyelven pereljek? |
| Tán nem is érti ezt a nyelvet. |
|
|
| De szólala: – Tudom, hibás vagyok! |
| Öreg szemem Terád nem jól vigyázott! |
| Cserbenhagytak kerúbok, angyalok, |
| s minden hatalmamnál nagyobb a gyászod. |
|
| De messze tőlem rontás, ártalom: |
| nem szántszándékkal mértem rád csapásod. |
| Múljék szívedből vád és fájdalom, |
| felejts s lásd újra szépnek a világot! – |
|
|
| Ahogy felnéztem, hirtelen reám |
| nagy, langyos cseppek estek, |
| szemlátomást száradt s fehéredett meg. |
|
| Az Isten sírt s elrejté szemeit, |
| s én sírva hulltam ott előtte térdre, |
| gyászkendőm odanyújtottam feléje: |
| hadd szárogassa fel a könnyeit!” |
|
|
|
|