Zsámbék romjai

 

1. A két toronyra

Mord enyészet kormos ökre
folyton-folyvást ökleli,
dúlás-fosztás körmös ökle
üti-zúzza, körmöli.
Rondaságnak kanja rondít
volt oltára elibe,
tolvaj grádicsát fokonkint
testvivőfán viszi le.
Varjú száll rá vad csapatban,
csőrét szent kövén feni,
látható és láthatatlan
millió szárny verdesi.
Mi marad belőle? Semmi.
Csak a dúlt domboldalon
elszórt törmelék, ezernyi,
kőhalom és csonthalom.
 

2. A rozettára

Kőrózsa, szirmod sem maradt!
kitört a mérmű és az ólomfoglalat,
rajtad, mint izzó ágyucső,
rézsút belő
a Nap.
 

3. Az apszisra

Nyirkos éj, hideg éj
fondorkodva közelít,
száz bagoly, denevér
rúgja-tépi tetemit;
óneső, fene dér,
jég és hó feszegetik:
nem szánják, azt mondják:
nem kár érte, rúgjuk szerte,
rágjuk szerte ékes köveit!
 

4. A főhajóra s a nyugati mellékhajóra

Ott hagytam szürke estben
az Egyedülvalót,
reá gyolcsot se tettem,
nem vontam takarót.
Most hordom homlokomban
a szent, csodás romot,
megóvó csont-tokomban
ez alabástromot;
mint drága régi csipkét
védő-üveg alatt,
mint szép oltári kincsét
ládában óvja pap.
Mert nincs őrzője néki,
s oly bús-árván borong,
mint puszta, faluvégi
buckán egy sárga csont.
Tekintsd e művet, Isten,
hisz nem vagy vak s halott,
küldd mellé, hogy segítsen,
két szárnyas angyalod!
S ha nincs felépítője
s ki rakjon új falat,
hadd óvja meg belőle,
bár azt, mi megmaradt!
Járják körülbe karddal,
csapdosván a mezőt,
s kergesse égi kardal
az öldöklő Időt!

1957. október–november

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]