Egy prágai szoborhoz

Kacér mosolygás szent falakról, illat s meleg hold kődarabból, vágy, melytől vágyam lángra kapna – mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna? Holt lovagok vetélkedése, bolond költők lantpengetése, esengő szívbéli hozsanna kél mosolyodból, Schweidnitz Anna! Ó, hogy imádhatott a szobrász, hogy pusztíthatta szent, konok láz, míg a mosolyt így kifaragta – megjutalmaztad, Schweidnitz Anna? Hatszáz éve így mosolyogsz le a sürgő-forgó emberekre, a milliónyi nyomtalanra – s te sose halsz meg, Schweidnitz Anna! Be csábítón, kacsintva nézel! igézlek én is, ha igézel: Szólalj meg esdeklő szavamra, mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna? Megtébolyít a kacagásod, megyek keresni földi másod, bár a szívem hozzád rohanna – meghalok érted, Schweidnitz Anna! 1957. május 26.