Hagyaték
|
Mikecs László emlékére
| Eltűnt a háború vérözönével; |
| bizonyosra vettük, hogy visszajön; |
| de vártában szürkén múlt hétre hét el, |
| s szemünkből rendre elfogyott a könny. |
|
| Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek, |
| – Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más, |
| lelkünkben egymással így feleseltek |
| pogány valóság s hívő látomás. |
|
| Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét |
| inségemben én nyalogattam el – |
| suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék, |
| mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
|
|
| Nem jött… A sálja így került nyakamra: |
| sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem! |
| Aztán megnyílt a pince és a kamra, |
| s mindent feléltünk rendre, dicstelen. |
|
| Befogtuk fekhelyét, aztán a székét, |
| már évek múltak el, míg jött a hír: |
| keresztútjának rég elérte végét, |
| poklába zárta már a messzi sír… |
|
| Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy |
| holt híre jött: megelevenedett! |
| Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk |
| mézzel, kenyérrel – a Kísértetet. |
|
| Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát! |
| Noli tangere!… Féltőn és hiún |
| zártuk el dolgait, könyvét, a tékát, |
| mely lőn tilalmas, titkos múzeum. |
|
| S én bújni kezdtem sok-sok irományát, |
| könnyezve bámulván a kései |
| éjszakában, jégábrás ablakán át |
| fehér arcát!… Tán egy új Széchenyi |
|
| tűnt Benne el, tudásával, hitével, |
| és minden tette ott is áldozat: |
| sírban is égő, buzdító szívével |
| istápolja a holt magyarokat. |
|
|
|