Hajdani szép galambjaimhoz

Galambjaim, angyalkák, sok szerelmem,
galamblányok, fiúk, szépasszonyok,
galambgavallérok, szökős csavargók,
s ti, galambhéroszok!
Állnak-e még a vén padlásgerendák,
melyek tövén vígan tanyáztatok,
s hol fészketek s pelyhedző kisdedek közt
gazdátok voltam s lakótársatok?
És arról álmodoztam, hogy idővel
a sokasodó bucskázó-, sirály-,
pávás-, golyvás-, örvösgalamb-világban
én leszek a király?
Szerettük egymást, szinte összenőttünk,
hisz már-már embert láttam bennetek,
s a kislegényben ti talán galambot!
S ha körülszálldostátok a harangot,
az én világom nőtt és terjedett!
Kivetülése volt saját magamnak
minden égrekeringő repülés,
fehér szárnyon szállása a galambnak:
egetvívó próba-idvezülés!…
Sírocskátok a régi kert zugában
már rég benőtte mindenféle gaz,
s rájuk a rókajáró éjszakában
tépett pehelyként csak havaz, havaz.
De él talán valahol unokátok,
és tudja még: ükanyja szép fejét
csókolta egykor, mint fehér virágot,
egy kisfiú, s bár eltelt oly sok év,
még visszahívja a boldog közösség,
melynél szebbet ember nem alkotott,
mert hősi szárnyalásra ösztönözték
galamb-tündérek, galambhéroszok!

1954. december 9.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]