Hajdani szép galambjaimhoz

Galambjaim, angyalkák, sok szerelmem, galamblányok, fiúk, szépasszonyok, galambgavallérok, szökős csavargók, s ti, galambhéroszok! Állnak-e még a vén padlásgerendák, melyek tövén vígan tanyáztatok, s hol fészketek s pelyhedző kisdedek közt gazdátok voltam s lakótársatok? És arról álmodoztam, hogy idővel a sokasodó bucskázó-, sirály-, pávás-, golyvás-, örvösgalamb-világban én leszek a király? Szerettük egymást, szinte összenőttünk, hisz már-már embert láttam bennetek, s a kislegényben ti talán galambot! S ha körülszálldostátok a harangot, az én világom nőtt és terjedett! Kivetülése volt saját magamnak minden égrekeringő repülés, fehér szárnyon szállása a galambnak: egetvívó próba-idvezülés!… Sírocskátok a régi kert zugában már rég benőtte mindenféle gaz, s rájuk a rókajáró éjszakában tépett pehelyként csak havaz, havaz. De él talán valahol unokátok, és tudja még: ükanyja szép fejét csókolta egykor, mint fehér virágot, egy kisfiú, s bár eltelt oly sok év, még visszahívja a boldog közösség, melynél szebbet ember nem alkotott, mert hősi szárnyalásra ösztönözték galamb-tündérek, galambhéroszok! 1954. december 9.