Kirándulás a Húsvét-szigetekre

Képzeletem már jónéhány nap óta a Húsvét-szigetek táján evez, le-leszállok – titokzatos pilóta – titokzatos, nagy kőfejeihez. Szürkés sziklák alatt, holt-szikű lankán, odvas-szemű, gigászi kőfejek, méregetik vakon, halotti sandán, a tornyosuló évezredeket. Tenyérnyi folt a tenger közepében viharvetett embermagot fogant, s megtartva ős, örökletes hitében, munkára fogta a boldogtalant. Hitvány kővésőjét marokra kapta s nekiesett a sziklának e nép, s még egyetlen tudós meg nem ragadta buzgalmuk munka-hipotézisét. A munka folyt emberöltők során át, s új főket alkotott e szent robot, mögöttük ostoros hortátor ágált? Vagy ki-ki jószántából dolgozott? S ha már a ráeső munkát lerótta, élvezte izmai diadalát, ajkán zendült szobrászi-büszke nóta, s azontúl tétlen éldegélt tovább? Hogy közlé önmagát a végtelennel: vigasztalhatta cseppet is e hit, hisz nyomtalan mosintja el a tenger, mint ősapáit, ivadékait. Halászhatott halontó kék vizekben, eszkábált csontszigonyt és jó nyilat, s csiszolgatott, hogy tán senki se szebben, gyöngyöt parázna asszonyainak –? Vagy ott kopácsolt élte fogytaiglan, mint valamennyi őse azelőtt, míg Napisten e vak munkába hibbant agyából fel nem szívta a velőt; s míg a roppant, magagyártotta bálvány áldozataként össze nem rogyott, s szerzett annak, saját kidőlte árán, vérbő, fiatal új áldozatot –? Mert úgy lehet, e szörnyű kőkoloncok ismeretlen istenségek soka… Vagy tán akit uraltak e bolondok: a sziget mindenkori zsarnoka? Saját maguk? És önörökítésük őrületének szánták életük, s a kősziklán úgy használták a vésőt, akár a papíron én a betűt –? Ki mondja meg?… De emberkéz csodája s az alkotó erő diadala e rémítő fejek galériája s a szikla berovátkolt oldala, s a hősökről regél évezredeknek, kik vájták itt a sziklát véresen, s bár mániájuk ily csodát teremtett, fajuknak nem maradt izinkje sem. …A lelkem nyugtalan-töprengve szálldos a sandán hallgató fejek körül, s alkotóik szent emlékének áldoz: örökké élnek, ismeretlenül! 1954. augusztus–szeptember