Naponta látlak itt s csodállak…
| Naponta látlak itt s csodállak, Szépség, a vén falak között, |
| szélhozta mag, mely megfogant a zord sziklán s virágba szökött. |
| Holt dolgok őrző csarnokában, múlt századok gyűjtőhelyén, |
| Maga vagy a bezárt Természet, nem ide-illő jövevény! |
| Mikor ott künt a nyári nap süt s vizek újulnak szüntelen, |
| ha ősszel a lombok pirosulnak s kék pára ring a völgyeken, |
| mikor a hó a szemhatárig szántalpakon suhanni hív, |
| vagy az első rigó szavától sajdul a béna, téli szív; |
| itt kell morzsolnod ifjuságod vissza nem térő napjait |
| s rácson át látnod a világot s még rácson át is csak alig. |
|
| Ó, én ne osszam szenvedésed, a szabadság szerelmese, |
| ki oly sokáig hitte balgán, hogy életünk tündérmese? |
| S kit oly korán felháborított és harcra hívott a halál, |
| sok bárgyú élet-ellenesség, embertelen törvény, szabály, |
| ki szárnyas Perseust követve vergődtem tengereken át: |
| ne lássam tiltakozva Benned a láncravert Andromedát? |
| ne őrjöngjek e gondolatra, ne ostorozzam önmagam, |
| hogy innen, hol minden lim-lomnak örök zuga, tárlója van, |
| hol lepke, verskötet, plakátrongy szívósan halhatatlanul, |
| gyönyörű, drága Nő, te múlj el, te illanj el nyomtalanul? |
|
1953. november 12-én (zárthelyi, extemporale) |
|
|