Tilalmas kert

Vasárnaptól hétfőre virradólag annyi furcsát álmodtam újra Rólad! Gyermekkoromban is eképp színezték álmaimat a nagyjátékú esték, s mesevilágban éltem újra mindent, ami napközben a szívembe döbbent: a gyermek-lélek korlátot nem ismert, lábom palánkon át repülve szökkent, s hol teltgerezdű saszla ért pirosra, jó hajdú-kedvvel léptem a tilosba – De most! Ó, jaj, a Vén Csősz szeme jól lát, s álmomban is törhetetlen a korlát!   A rácsos kapu Hogy szaladtál a kert útján felém hancúrozó, pajkos mozdulatokkal!… S köztünk a vaskapu, roppant lakattal, én a külső, te a belső felén. De még szerencse, hogy azok a rácsok, a dárdavégű szörnyű fegyverek, lehetővé tették megtorpanásod, s el nem sodortál, csintalan gyerek! (Ezt csak most mondom. Akkor tudtam: átok, átok, hogy rács közül kell kérni csókod! Mert a kezünk hideg rácsba fogódott, s járom-csontunkba vasak éle vágott!)   Sötétbújócska Támaszkodtam a hűvös kőpalánkhoz, sorshúzás áldozataként, vakon, s hátam megett a zörrenő, homályos kertben a társaim, öten-haton, törték a bokrokat, akár a medve, keresvén alkalmas búvóhelyet, s én, a Hunyó, csak számoltam sietve, hogy indulhassak már s megleljelek. Órjás rebarbarák, vad málnabokrok rejtettek-é el, tündéres alak? Mért bújtál el, és mért nem akarod, hogy a sűrű kertben megtaláljalak? – Tehetetlen dühöngtem, hogy miért nem maradtál a kimért játszóhelyen, s léptél oda álnok-önkényesen, hová nekem nem, nem szabad belépnem.   Még nem… Kebled garázsa balmarkomban égett. Kardként meghajló tested a karomban hidalva hátramerevült s kacagtál, mint kit nem foghat a vétek… Jaj, hogy ismét diadalmas-goromba nem lehettem! De boldog, boldog voltam, mert régesrég kioltott tüzem kigyúlt veszetten! S általad adatott meg újra égnem. Mert mint aki csak odázza a dolgot, suttogtad húnyt szemmel, lihegve: – Még nem! 1953