Álom-látás

 

Írd meg, amellyeket láttál, amellyek most vagynak, és amellyek ezután következnek.

János jelenései, I. 19.

 
Az este még négyesben üldögéltünk,
központban ő, alig volt ruha rajta,
ha ránéztem, vadul mozgott a gégém,
szemem forgattam szomjasan sohajtva.
Hagyakozóan eszméket cseréltünk,
s bár sápatag férfibolygóival
alamuszin osztoztam égi fényén,
tudtam, enyém lesz ő a végén…
De hirtelen szétűzött a vihar.
Fohászkodtam: bár vinne őt meg engem
ugyanegy tölgy alá pokoli sodra,
lelnénk egymásra, s tán már a kihalt
földön, borzalmaktól mámorosodva
omolna karjaimba; majd zokogva
zendítenénk hálás zsoltári dalt!…
Így váltam el, így hagytam őt megint
más férfira, süvöltő éji szélben,
hogy mikor a halál felé suhint,
az gyámolítsa, annak teste védje,
s kerestem vak-loholva azt a fészket,
ahol erdők alatti messzeségben
két árva gyermekecske heverészget
s a pusztulást nem sejti, még nem.
Iszonyatos fényesség fent az égben,
iszonyatos rázkódás lent a földön;
vakító fény, zengés, mindent betöltőn.
A Végitélet, közös tűzhalálunk
lám elközelgett: vagy a mennybe szállunk,
vagy a Pokol lészen tanyánk örökkön.
Csillagok égő könnycseppjei hulltak,
kezem szememre nyomtam: ne vakuljak,
s talán e szemkápráztató nyomástól
sok csillagot láték, amint repültem,
kőhajításra, lángolón, egymástól,
gyűrűs bolygókat pályás égi rendben,
mint hajdan, a fizika-tanteremben.
Hanyatt feküdve úsztam már az űrben
a tűz által emésztett föld felett.
Jaj, hol lehet a szörnyű csoda napján,
hol lehet Ő? S oly vad igyekezet
támadt bennem, hogy már Felé repültem,
irányítván lelkemmel testemet.
Világtájak, földtengely, égi pálya
összeomolhat: lelkem megtalálja.
Jaj, mért hogy íly istentelen pogányul
ért engem a Végítélet utol,
s a kénesőtől, égi hamutól
arcom kigyullad, el nem halaványul;
s az ember közösségből kiválva
nem készülök a kollektív halálba.
S a lobbanásokkal telt szörnyű éjjel
terében hulltam csillagok között,
mint az a megperzselt szárnyú görög,
testemben a repülés gyönyörével…
…Ráborultam. Szakadozott selyem
fedé a testét, bőre több helyen
látszék, amint orcáját földbe fúrva
feküdt az oldalán, karral kinyúlva.
Balkéz felől a Folyó füstölög,
a völgyben friss, fojtogató ködök,
messze, keletre otthonunk, a Város:
por és hamu s minden, minden halálos.
Csókolni kezdtem, ráborultam,
most már csókolhatom nyugodtan.
Hagyja. Halott? E drága test halott?
Meghaltak benne csókok és dalok?
S csókoltam holtnak vélve is – de ím,
balzsamként hulltak rá a könnyeim:
Úgy átölelt, ahogy még soha senki,
s öleltem, ahogy még senkit soha,
azt hittem, csókomtól újból elájul.
De csókot kért könnyből szűrt mosolya,
együvé tartozásunk zálogául.
S az átvészelt, őrült emberi nem
voltunk mi már, új kéj, új gyötrelem,
mikor a perzselt, puszta parlagon
fogantatón szakadt belé magom.
EPILÓGUS
(a teljesség kedvéért)
…Furcsa ruhák, botok és kalpagok.
Ki megmaradt, mind a hegyekbe tart.
Én trópusi sisakban ballagok,
oldalamon rezeshüvelyü kard.
A Hegy magaslik ararátosan,
valahol fent csilingel egy kolomp,
most már megmaradunk bizonyosan:
a fákon itt már eleven a lomb.
Kolomp? talán kápolnás kis harang –
pásztori lét vár, új hit, küzdelem.
S megszólal egy csengő gyermeki hang:
„Én láttalak repülni odafenn! –”
Csillagtüzek-perzselte rossz szemem
megnyugtatá ez a tengernyi zöld.
Nem repülök többé már sohasem,
hazám lett újra e szomorú Föld.

1953. július

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]