Álom-látás
|
Írd meg, amellyeket láttál, amellyek most vagynak, és amellyek ezután következnek.
János jelenései, I. 19.
|
| Az este még négyesben üldögéltünk, |
| központban ő, alig volt ruha rajta, |
| ha ránéztem, vadul mozgott a gégém, |
| szemem forgattam szomjasan sohajtva. |
| Hagyakozóan eszméket cseréltünk, |
| s bár sápatag férfibolygóival |
| alamuszin osztoztam égi fényén, |
| tudtam, enyém lesz ő a végén… |
|
| De hirtelen szétűzött a vihar. |
|
| Fohászkodtam: bár vinne őt meg engem |
| ugyanegy tölgy alá pokoli sodra, |
| lelnénk egymásra, s tán már a kihalt |
| földön, borzalmaktól mámorosodva |
| omolna karjaimba; majd zokogva |
| zendítenénk hálás zsoltári dalt!… |
|
| Így váltam el, így hagytam őt megint |
| más férfira, süvöltő éji szélben, |
| hogy mikor a halál felé suhint, |
| az gyámolítsa, annak teste védje, |
| s kerestem vak-loholva azt a fészket, |
| ahol erdők alatti messzeségben |
| két árva gyermekecske heverészget |
| s a pusztulást nem sejti, még nem. |
|
| Iszonyatos fényesség fent az égben, |
| iszonyatos rázkódás lent a földön; |
| vakító fény, zengés, mindent betöltőn. |
| A Végitélet, közös tűzhalálunk |
| lám elközelgett: vagy a mennybe szállunk, |
| vagy a Pokol lészen tanyánk örökkön. |
|
| Csillagok égő könnycseppjei hulltak, |
| kezem szememre nyomtam: ne vakuljak, |
| s talán e szemkápráztató nyomástól |
| sok csillagot láték, amint repültem, |
| kőhajításra, lángolón, egymástól, |
| gyűrűs bolygókat pályás égi rendben, |
| mint hajdan, a fizika-tanteremben. |
| Hanyatt feküdve úsztam már az űrben |
| a tűz által emésztett föld felett. |
|
| Jaj, hol lehet a szörnyű csoda napján, |
| hol lehet Ő? S oly vad igyekezet |
| támadt bennem, hogy már Felé repültem, |
| irányítván lelkemmel testemet. |
| Világtájak, földtengely, égi pálya |
| összeomolhat: lelkem megtalálja. |
|
| Jaj, mért hogy íly istentelen pogányul |
| ért engem a Végítélet utol, |
| s a kénesőtől, égi hamutól |
| arcom kigyullad, el nem halaványul; |
| s az ember közösségből kiválva |
| nem készülök a kollektív halálba. |
|
| S a lobbanásokkal telt szörnyű éjjel |
| terében hulltam csillagok között, |
| mint az a megperzselt szárnyú görög, |
| testemben a repülés gyönyörével… |
|
| …Ráborultam. Szakadozott selyem |
| fedé a testét, bőre több helyen |
| látszék, amint orcáját földbe fúrva |
| feküdt az oldalán, karral kinyúlva. |
|
| Balkéz felől a Folyó füstölög, |
| a völgyben friss, fojtogató ködök, |
| messze, keletre otthonunk, a Város: |
| por és hamu s minden, minden halálos. |
|
| Csókolni kezdtem, ráborultam, |
| most már csókolhatom nyugodtan. |
| Hagyja. Halott? E drága test halott? |
| Meghaltak benne csókok és dalok? |
| S csókoltam holtnak vélve is – de ím, |
| balzsamként hulltak rá a könnyeim: |
|
| Úgy átölelt, ahogy még soha senki, |
| s öleltem, ahogy még senkit soha, |
| azt hittem, csókomtól újból elájul. |
| De csókot kért könnyből szűrt mosolya, |
| együvé tartozásunk zálogául. |
|
| S az átvészelt, őrült emberi nem |
| voltunk mi már, új kéj, új gyötrelem, |
| mikor a perzselt, puszta parlagon |
| fogantatón szakadt belé magom. |
|
EPILÓGUS
| …Furcsa ruhák, botok és kalpagok. |
| Ki megmaradt, mind a hegyekbe tart. |
| Én trópusi sisakban ballagok, |
| oldalamon rezeshüvelyü kard. |
|
| A Hegy magaslik ararátosan, |
| valahol fent csilingel egy kolomp, |
| most már megmaradunk bizonyosan: |
| a fákon itt már eleven a lomb. |
|
| Kolomp? talán kápolnás kis harang – |
| pásztori lét vár, új hit, küzdelem. |
| S megszólal egy csengő gyermeki hang: |
| „Én láttalak repülni odafenn! –” |
|
| Csillagtüzek-perzselte rossz szemem |
| megnyugtatá ez a tengernyi zöld. |
| Nem repülök többé már sohasem, |
| hazám lett újra e szomorú Föld. |
|
|
|
|
|