Elégia egy rabhoz

Milyen érzése lehet a madárnak, ha mind kitépték szárnyatollait, ember fejében mily rémei járnak a gondnak, ha nem alkot, gyarapít? 2×2 méteres sötét zugában min tépelődik az államfogoly, ha már négy éve őrjöng ott magában, vergődve, mint láncon vadász-bagoly. Megint eljöttél álmomban, Barátom, létentúli derengés arcodon, s az a vonás, melyet a szemhatáron az alkonyat utolsó sávja von. „Már semmi sem fáj és semmi se bosszant – mondtad –, annak köszönd, hogy még vagyok, hogy hét padláson át éjszaka-hosszant tüzes tűkkel szúrnak a csillagok.” – Hányszor haltál meg már nekem, de hányszor! S támasztott fel megint a kósza hír, ahogy felkél a katalepsziából az élve eltemetkezett fakír. Hányszor csapott meg fényes nappal, ébren, nálam erősebb lényed árama, s meggyorsuló, vergődő szívverésem szárnyatbontó madárként szállt oda, hol rács mögött, nyirkos cella-homályban szalmán elnyúlva tudni véltelek, s tudatomba törtek perzselve-fájva a tudatod kitöltő képzetek. Ilyenkor nárcisz illatát sem érzem, keserű lesz a csók és a falat, s magam körül önbüntetőn kiképzem a téged büntető börtönfalat. De aztán már-már jólesik, nem éget e gazdagító azonosulás: ha átveszem s megosztom szenvedésed, kínod tompul s könnyebb a pusztulás. Vállalván sorsod így percekre néha, véltem, kurtábbra rántom az időt, mit Ádám égbevágyó ivadéka éltében sírszerű homályba’ tölt. De adtam-é valóban kínjaidra akár egy pillanatra balzsamot; s szolgálhat vigaszul baráti sztigma annak, ki test szerint tán rég halott? Már ritkul, sápadoz jelentkezésed; vagy felfogó lelkem tompul-fakul? És könnyem sincs, bár minden sírni késztet. Üzenj, találkozunk-e odatúl? 1952