Múzeumlátogatás

A bronzkori férfi panaszai

1

Akkor kívántam ezt a biztonságot magamnak,

amikor éjnek-évadján kunyhónk falához

bozontos, barna állatok dörzsölődtek,

a cölöphöz foguk fenték, a szarvuk

hegyezték… Kölyök voltam, kutyánk elbírt a hátán.

Voltak társaim, egyívásuak, kiket

medve vitt el, kőszáli sas ragadott el;

jajveszékelésük sokáig visszhangzott a sziklán.

Akkor kívántam ezt a békességet magamnak,

amikor éjnek-évadján vad jövevények

lőtték tüzes nyíllal a házunk

s ugató hangon követelték halálunk.

Kölyök voltam, anyám vackát kerestem a sötétben,

anyám ölét a báránybőr alatt.

Köszönöm, hogy követtél a halálba,

s már együtt nyughatunk a föld alatt.

Csak itt van békesség, kitárt öledben;

örökké tart most már a pillanat.

Ők tudják, mért teszik együvé az emberpárokat.

Most már mi sem zavarja csontjaink nyugalmát.

Szívünkből kirepült az őrült bőregér,

a Félelem,

gyomrunkból távozott a rút kígyó,

az Éhség,

agyunkból kisuhant a vak bagoly,

a Tépelődés.

Féltség, hiúság, irígység mind-mind odamaradtak,

vízbegurult tönkről menekvő rovarok…

Nem kell naponta előlről kezdeni mindent!

Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek!

Nem kell többé másoktól féltselek.

Itt vagy velem a jó fekete földben:

A föld meleg!

Itt vannak jó fegyvereim; a dárda,

kilenc nyilam, az íj, a jó tegez,

késem, ivókupám s a drága

sípocska is – és mindez végleges.

2

Mindig szerettem idomaid alatt

kitapogatni a csontokat.

Állkapcsod hányszor szorítottam,

hányszor lestem csípőd titokban!

A foszló hús mögött mohón

csüggtem az örökkévalón.

Ne hidd hát, hogy megalkuvás

e szent együvé-tartozás!

Fehér fogsorod mosolya

nem volt ily eleven soha.

Ékszereid itt vannak sorba, rajtad,

ahogy ígértem, ahogy akartad.

Most már ne félj, el nem rabolják

bozontos, messziföldi hordák;

mellkasodat ölelve fonja át

tizenkét tüskés bronzvirág,

karcsontodon a súlyos karperec,

füledben két csillámló gyöngygerezd –

szépek voltak a húson, a ruhán,

de csak most szépek igazán.

3

Amidőn a föld mélyébe hulltunk,

végre nevünktől is megszabadultunk.

Nem érezzük, hogy rosszabbak vagyunk

másnál, s többek lenni sem akarunk.

Te te vagy, én meg én,

sírunk örökös éjjelén.

Már nem szólít a nevemen

senki, még te sem.

Már nem is tudnám, mi volt a nevem,

csak azt, hogy sok sebet kaptam miatta,

s százszor szerettem volna új nevet,

nagyobbat, színeset, félelmeset.

Vagy azt akartam, bár lennék hatalmas

állkapcsú medve, máskor fürge farkas

rettentő fogaira vágytam: keselyű

öles szárnyát kívántam, az ülü

éles szemét –

de legfőként a holló háromszáz esztendejét.

Ezek a vágyak mind kívülrekedtek

biztos körein

az évezredeknek.

4

Nem tagadom, fölujjongó öröm

volna tudni: kik járnak odafönn!

S mért nem szűnik meg a kíváncsiság:

hová iramlik a világ? –

S a vágy sűrűn meglátogat;

mégegyszer fogni egy halat!

Labdát dobálni zöld füvön,

kapócsontozni nagy kövön,

tűzgyújtani, hallani, hogy ropog –

ó, az élők mégiscsak boldogok!

5

A legnagyobb árulást most követnéd el,

ha éreztetnéd, hogy kár volt követned.

Én úgyis, ottan is kísértenélek!

Nem volna egy nyugodt

pillanatod.

Megkeseríteném ételed, italod!

Beleköltözném a csókjaidba:

ne lehessenek veled boldogok.

Nálad maradt dolgaim szinte élő

gonosz erőként vennének körül,

alattomos zörgések, csattanások

tiltanák meg, hogy bárminek örülj.

Méhedből állatkínú görcsben

szakadnának ki véres magzatok;

fényes nappal is rémektől gyötörten

vánszorognál, mint egy élőhalott.

Ezért csak aludj nyugodtan itt a földben,

míg csontod a csontommal összeforr.

1950. február