Az utolsó szó keresése

Ki mondja meg, hol van Atyánk, a Nap? Mért hagyta cserben e rossz csillagot? Most már mindnyájan elvesztünk a ködben, órjási Franklin-expedíció: megdermedt emberek, kutyák, fogunkon káromló vicsorgás, fagyott könnycseppek a szemhéjjakon. Már csak néhány fénykép ha bizonyítja, hogy nyár is volt a dermedt földtekén. Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön, semmi árnyék. Főbusz csókolta tested – de megszalasztott egy futó vihar. Sorsunk megérdemeltük: akkor sem voltunk boldogok. Ó, csak mégegyszer látnám a Napot! Ó, hogy csókolnám árnyékodat is! Szomszéd csillag vándora, idetévedt idegen kutató! Pazar műszereiddel emeld ki őt a romladék alól, s vigyázva illeszd össze tagjait: Az ős férfi párhajszoló reménye legszebben benne testesült meg itt. Mérd föl: mily lehetőség hullt a sárba medencecsontja összetört ívén; különös gondod legyen a hajára: hányszor borult, arany sátor, fölém! Tízmillió vad férfi ostromolta s én annyi ellenében egyedül, s mégsem esett a testén semmi csorba! Vidd magaddal most legszebb kincsedül. Tizenkét hónapig jártam nyomába, fogadkoztam, majd ácsolok hajót, azon menekítem az új világba, s leszünk ivadékbő szigetlakók; majd hátunk mögé kavicsot dobálva, benépesítjük a holt földgolyót – de álmaimban megrekedve, gyáva hencegéssel készültem a halálba. Szomszéd csillag vándora, idetévedt idegen utazó! Pazar műszereiddel rekonstruáld a végső perceket! Attól fogva, hogy ég-föld hullni kezdett, s leszakadtak egymásról a kezek, a csecsemő állatban lelt anyára, virág nem nyílt több, tűz-víz összefolyt, tél nyártól nem ismerszett, se kakasszó, se kutyaugatás többé nem hallszott, s az égen holtan lógott a szivárvány: szégyelve, hogy még nem halott, ki-ki emlékeibe fogózva imbolygott sivatagban, tengeren. A meztelenség már nem vala szégyen, csak az élet, az élet volt gyalázat. A testünkből fakadt új életek visszabújtak szívünkbe s fájtak, halott kis magzatok rugták szívünk! Eltékozolt esztendők, béna órák kérték számon a kongó perceket; sziklát morzsolt a kéz a kíntól, s már nem sajnáltuk a vércseppeket. Sírva gyóntunk nagy kőnek, görbe fának s ami még istenhez hasonlított; nem oldozás kellett s nem bűnbocsánat: sokmindent kellett újraélni ott. S minden fonákját mutatta oda! Számadoltattuk száraz csontjainkat, s kudarcainknak vak hollóhada tépett szárnnyal körülöttünk keringett. Szomszéd csillag vándora, idetévedt idegen kutató! Pazar műszereiddel rekonstruáld a végső perceket: Mióta elidegenült e föld, készülődtünk a Nagy Cédrus felé, mely szent gyümölcsét kínálton-kínálta; üdvösségünk tán ott lógott a felhőn, de még mohos törzséig sem jutottunk. Messziről hallható volt éjszakánként: boldogságában sír az üdvözült menet. S hányszor rohantunk hívó templomokba! Hány istenünk volt és hány templomunk! Isten helyett szép szobrok arca gyúlt, s beértük vélük hideg kőre rogyva. Világkörüli útra készülődtünk, dzsungeli város romja csábított vagy egy magános kameruni pálma, melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen. Mezítláb kellett volna nekivágni, vagy mint kalandszomjas hajósinas – de visszatartott egy dívány, egy asztal, vádas-könnyes szülőtekintetek, hazánkká vált ország mostoha sorsa: maradtunk s vártuk az ítéletet. Látod-e szemünk horpadt üregében a Látomást, amelynek rabja voltunk? Fűrészeld át koponyám, ott találod kicsiny mását a homlokom mögött: borostyánkőnek foglya, drága lepke, már csak agyamban élt, a földről elveszett. Állapítsd meg: Ki mire tartogatta könnyét? mért nem szakadt itt a könnyfergeteg? Gonosz csillagoknak engesztelésül sírásunk mért nem verte az eget? Tezauráltunk szerelmet is, hiába, és közbe, lám, mivé romolt a test! Szívünk emeld ki s illeszd mérlegedre: roppant fajsúlya megdöbbent: mi ez? Meteor nem sűrül félelmesebbre – De főleg elszökött lelkünk keresd. Hogy lelkünk is volt, nemcsak álmaink tudatták: vagy nem hallottunk ébren szózatot? Virrasztó éjjeken, ahányszor nagymesszire hulltunk egymástól, nem érkeztek összecsengő jajok? Hát a távol haldoklók nem üzentek? Rémült csengéssel, vitrinmélybe mentett poros pohár kettébe sose hullt? Halott kedves keze a homlokunkra az éj óráiban sosem simult?… Ha egy felhő-kóc csüng az ég falán, ints utána: talán emberi lélek. Világszél sepri az ember nyomát, düledék minden embertani korszak; a tenger mélyén régi s új csaták játékszerei egymáshoz kocódnak. A kőbepréselt Legelső Madár félszemmel néz a sirály tetemére, melyet hozzáverdesnek vad habok, s a tenger haltalan, mint az Első Napon. A szírt fokán felhő-lélek kóvályog, de nem lesz már belőle szűz eső, úgy eltűnik a vak, csirátlan űrben, mint templomboltban a fehér lehellet. Világszél sepri a Föld felszínét. Be mindegy már itt hatszázezer év! A cromagnoni barlang törmelékét ím kivetette magából a föld s rút tömkelegben keveredik össze Cluny templomi ablaküvegével. Az emberlakta katlanok homályán zúzott bálványok, megcsalt istenek keresik egymás kőkezét vacogva, hogy megmentsék teremtőjük: az embert. Hol vannak már az árva földlakók? Nincs meditáció, csak látomások. Sírás sem volt a végső perceken. Hét Angyal nélkül, Trombitaszó nélkül rontattunk össze, mint a fazekas edényei. Az agy gigászi tornán bizonyította, hogy emlékezik s titkokat fejt a szörnyű rianásban. Tán az Ígét kereste, mely vala, hogy azt kiáltsa végső szó jogán is – Csak percek voltak akkor, nem napok. Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap, tisztaságillat a váltott ruhán! Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye a mélabúba dőlő délután! Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső feje, melyet levágni oly nehéz, hogy a többit utána szinte játék, s fokozatosan könnyebbül a kéz, s a többi négy s végül a drága szombat! A szív megtelt, s megteltek a padok, s az ember a boldogság álhitével örömhajhász tömegbe olvadott – Rovástalan zúg az idő a térben; nincs több napóra s kalendárium. Pedig voltak kedves naptáraink is, melyeket újév hajnalán cseréltünk, talán tízezer éve mindig így – Keresd benne az utolsó rovást: „Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” – aztán néhány üres oldal után: „Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak, hogy mi menjünk be alája halottnak.” 1950. január