Balatoni elégia
| Sarkantyúba kapom a képzeletemet: |
| hol vagy ez órán, hol keresselek? |
| Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal |
| szövedéke, állandó diadal |
| múlandóságon s mindenen, mi rút! |
| Kiapadhatatlan mennybéli kút, |
| hol a vándor nem földi szomjat olt |
| s a mennyet látja, ha fölé hajolt. |
|
| A távolságot álom oldja fel, |
| feléd álmok csapatja menetel, |
| nyomodba uszított kopóhadak |
| folyton csaholva űznek-hajtanak. |
| Tisztásokon és dombok hajlatán |
| inalsz előlük, könnyűlábú dám, |
| s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs |
| szökeléssel kidobbansz és kitörsz. |
|
| Dühöng a szél, tombol a Balaton, |
| téged kereslek minden tarajon; |
| a tenger éppen így vajúdhatott, |
| mikor Vénusznak életet adott! |
| Kagylót nyitok meg, a kezem remeg: |
| minden szép kagyló Téged rejteget, |
| minden kagyló a szerelem maga, |
| meg nem szegett lányságod záloga. |
|
| Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget – |
| romablakból kis kendő integet, |
| a víz felett hintázva-álmatag |
| szellem-fehér sirályok szállanak. |
| Megálmodott, sohasem teljesült |
| szerelmek, véres hullámba merült |
| vágyak a mélyből fel-felsajganak – |
| A mi szerelmünk is legenda csak. |
|
|
|