Dicsőítő ének
| Miért teszel kitérést a koporsó-bolt előtt? |
| Nem bizonygattam százszor és ezerszer: szépséged örökkévaló! |
| A koporsótól ne félj: virágos, karcsú hajó, |
| új partokon új lét vár, új szeretők. |
| Mai formájú léted először valahol a Földközi-tenger |
| babérfás, pálmaligetes öblében kristályosodott; |
| a Parthenon istennőszobrain márványlik homlokod |
| s mint Veszta-szüzet gyűrűztek körül hajdan e szerelemmel. |
| Velence, Zára útvonalán délceg hajók, márványpaloták |
| féltett – rablott kincse, virága valál, |
| sápadt apáca egyszer, máskor boldog királyleány, |
| kinek hol Krisztus-vőlegény, hol tornák deli vitéze várta mosolyát. |
| Nemde: valahányszor látod a játszva repdeső sirályt, |
| érezten-érzed, egykor magad is így repültél? |
| S téli hajnalokon, szobádban a kihűlt tér |
| nem születésed előtti mélyből sajgat fel mindent, ami fájt? |
| A tavasz első rohama, a föld-illat, a suttogó szél-beszéd |
| nem lebbent fel szívedből száz régi tavaszt, |
| hozván magával mindig ugyanazt: |
| a földi boldogulás soha be nem telt ígéretét! |
|
| Az Isten véghetetlen gonddal, szerelemmel |
| arkangyalok mintájára teremtett: nem hagy el; |
| a földi létből olykor-olykor magához emel, |
| hogy megmutasson újra: íme, a tökéletes asszony-ember! |
| Hálám neki s hódolatom, amért a káoszból kiváltan |
| Téged látnom, éretted vívnom adatott! |
| Boldogtalanságomban is boldog vagyok, |
| mert Benned az Istent is megtaláltam. |
|
|
|