Corona Borealis
| Hol a város aranyló tornyok alján, |
|
kopott kövek holt álmában piheg, |
|
éjfél körül, győzvén a test hatalmán, |
|
lelkemnek égi útat építek. |
|
| Vergődő létem egyetlen reális |
|
fundamentuma az a látomás, |
|
hat fényes csillaga megkoronáz! |
|
| Míg körülötted seregekbe gyűlve |
|
káprázik a mohó csillagvadon, |
|
megittasulva hintázom az űrben |
|
egyetlen-egy arany hajszáladon. |
|
| Be jó tükrödhöz verni homlokom, |
| ablak, fénylő hasáb sötét magasban! |
| Szívem vergődő lepkeszárny: vakon |
| keresi holtát, Szépség, sugaradban. |
|
| Elégni Benned: felséges halál, |
| zuhanás a Föld izzó közepébe |
| – Újjászületni, mint főnixmadár |
| s készülődni száz újhalálú létre! |
|
| Megérem-é? Egy sajgó vágy vagyok, |
| nagy nyíl nő bennem mindig Rádmutatva, |
| repülni készül a dicső Magasba, |
| hol csak Te vagy, az Úr s a csillagok. |
|
| Szépség, aki öröktől fogva vagy, |
| s ölelésedre ezer éve várok, |
| hány szív tört össze ablakod alatt, |
| s szegény hegedűk, fuvolák, gitárok! |
|
| Hozzád esengett lila éjszakán |
| provánszi kertből szívtépő dalocska; |
| gonosz kard villant a hold sugarán, |
| – dobtál-e rózsát a hűlő halottra? |
|
| Kegyetlenség a kenyered, tudom, |
| mióta lábad a szívem taposta; |
| legnagyobb örömöd a bánatom, |
| kiontott vérrel vagy bebalzsamozva. |
|
| Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod, |
| hajolj ki egy szóra a hideg éjbe! |
| Én feldobom a szívemet. Te dobd |
| egyetlen-egy hajszáladat cserébe! |
|
|
|