Lélekharang

A kék hang száll, hegyet-völgyet bejár. Akinek szól, szegény nem hallja már! Szeress engem, ismeretlen halott: bármely pillanatban meghalhatok. Itt hagyom őt, ki most széltől zilált fővel hallgatja a harang szavát, s nem sír majd értem! Egy marék követ dob a síromba, egy szál ibolyát, s az átkozott temetőből jövet szökellve lép horpadt sírokon át – * Ő is meghalhat bármely pillanatban! Akkor zokoghatsz, kék lélekharang: iszonyú gyászommal magam maradtam. A bakacsinba vont téli világon eget-földet betöltő zene zeng, jajgat a tér a vérző, vak hiányon, mit oktalan eltünése teremt, túljajgatja keserű zokogásom. Vésőt ragadva minden földi szobrász helyett faragni kezdek egy követ, melyen nem fog se porladás, sem oszlás. Szive fölé roppant fát ültetek, kétezer évig élő cédrus-órjást. S vigasztalódva a lombsuttogáson, melyből némult ajakkal Ő üzen, a törzsbe majd e két sort belevágom: NE SÍRJATOK, A LELKE ODAFENN BEATRICE MELLETT A MÁSVILÁGON.