Könyörgés félálomban

Arcod fényesen dereng föl a gyűrűző végtelenből, ott csodálom kába képem szépséged szent tükörében. Soha ember szenvedését így nem szépítette szépség, soha e földi világon így nem testesült meg álom! Herold vagy, ki földet éggel, napvilágot sötétséggel összeköt – vidd el a lelkem, hová még fel nem emeltem; hints gonosz vérembe mákonyt, hogy ne zúgjon, ne kívánjon, vagy szent írral kenegess be: legyek méltó szerelmedre! 1949. március 10.