A vízivárosi temetőben
| A szél kopasz fák közt dalol, |
| fújja a régi gyászzenéket. |
| Jaj, voltak itt valamikor |
| fehércsokros lánytemetések! |
|
| Egy könnycsepp minden hópehely, |
| szeretők szemében ragyogtak, |
| kik koszorúk sátrában tűntek el – |
| s gyászuktól megmámorosodtak. |
|
| A föld alatt, a fagyott föld alatt |
| egymáshoz kúsznak holt szerelmek. |
| Belőlünk is csupán a vágy marad, |
| mért őrized a földnek, drága gyermek?! |
|
| egy virágé, melyet sosem szagoltam – |
| ha most átfoghatom a derekad, |
| szép tornyot épitek neked a Holdban! |
|
|
|