Ha majd egy vándor…

Halandó, esendő, vénülő ember,
mi lesz ezzel a szerelemmel?
Rajtad betegség, gyűlölet, gyalázat:
érintéseddel Őt meg ne alázzad!
Tekintetedben Káin szeme villan –
imádd csillagként, szentül, holtodiglan.
Nem baj, hogy nem szeret: azt érdemeld ki,
hogy emlékeibe tudjon emelni,
s lelke legmélyebb zugában megülve,
hatalmasúlj időben nemesülve,
hogyha majdan bóbiskol egymagában
s száraz levél koppan az ablakában,
vagy zörget egy kutyaugatta vándor,
szíve reszkessen a szánakozástól,
s önönmagát is áltatón, hazudva,
a csontváz téli fák közé zokogja
megbánás ostorától összeverten:
– Te voltál egyetlen igaz szerelmem!
 

1949. január 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]