Naplemente a tengeren

Az út végére ért, ezerszer jaj neki!
A szürke égbolt és a szürke tenger
közrefogta s laposra préseli,
mint két tenyér a labdahólyagot.
Most már beér a vízbe, már merül,
Napisten templomán aranykapú,
egy pillanatra gálya, mely kigyúlt
s vörös izzásban úszik a vizen.
Jaj, jaj, ezerszer jaj a Napnak!
Hallom a Titanic szörnyű dalát,
s a lelkem velük fújja: jaj nekünk,
a hulló nappal hullik életünk.
Ezüst pikkely, egy kis hal hagyta ott –
jaj a napnak, nekünk, leáldozott.
Az éj közel, talán az örök éj.
Aranykincset, hiába, ma se leltünk,
nem hallottunk angyali szózatot,
nem találtuk meg igazi szerelmünk,
az Úr nem intett: jöjj hozzám, fiam –
Napunk, a Nap örökre odavan.

Ostia, 1948

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]