„Hic jacet”
| Ki fogja meg árva, szikár kezem, |
| az élet szép útjára ki vezet engem? |
| Maholnap elveszek a sok halott közt, |
| mint bárány a havasi rengetegben. |
|
| Hic jacet… Obiit… Mortua est… |
| s nevek, amelyeket büszkén kimondott |
| a viselőjük – jaj, hol van ő már, hova tűnt, |
| s hova tűntek el idővel a csontok? |
|
| Shelley sírja, Keats sírja, katonák |
| friss hantjai az „Angol Temetőben”; |
| tirátok is ez vár, e torz feltámadás: |
| virágporként szóródni szét az időben. |
|
| És messze a hazai temetők, |
| alföldi homokban, erdélyi hegyekben, |
| budai dombon – még látnak-e ők? |
| Ezer sírom helyett virágot egyre tettem. |
|
| És ha itt „kelletik megadni csontjaimat”, |
| lesz-e, ki értem könnyeit ontja? |
| Vagy névtelenül porlom a többivel, |
| jeges csontkamra új befogadottja… |
|
|
|