A római toronyórák
| s mint kopóhadak a rókát, |
|
| Szerettem volna időtelenül élni a zsongó elmúlásban, |
| mint a tengerbevesző, már partot sem keresve; |
| nem gondolni a holnappal, a halállal – |
| Árkádiában, hol nincs tél s nincsen este. |
|
| De a gyermekek egy szép nap abbahagyták a lubickolást |
| s a kútak pőre szobraikkal ottmaradtak, |
| a tarka ruhákból kiduzzadó keblek elapadtak, |
| s fogyton-fogy a nappal szemlátomást. |
|
| Soha még ilyen őszi mélabút, |
| mint ez, mely alkonyatkor Rómában szakad rám! |
| Örökké zöld lombok közt nyomorult |
| sárgalevél-életem egy latin kőért odadnám. |
|
| De e föld népe tarka, bohó menetben |
| vonul a gondok ellen, hisz, remél, |
| s halottait is suttyomban viszi ki, sebten, |
| hadd higgyük, itt mindenki, mindig él. |
|
| S az órahad konokul üttön-üt, |
| fejem felett, alattam, mindenütt, |
| ha egyik abbahagyja, jön a másik, |
| amaz pihen az új rovásig, |
| éjféli csendben hallani lélegzetvételük. |
|
| Így hajkurásszák maguk előtt |
|
|
|