Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián
| Keats urnájáról szökhetett el ő, |
| hol fogvatartá egy pásztori kar |
| s a háromezer esztendős idő; |
| elindult zöld-arany saruival |
| s a soha el-nem-csattant csókkal ajkán |
| s a köntösben, mely szűz testet takar, |
| elindult s most élni, élni akar! |
|
| Vállában, nézd, mily ölelés feszül, |
| s a karcsú, keleti vonalu láb |
| a haláltól be szépen menekül, |
| szökvén a lícium-sövényen át; |
| hogy lendül fel a loncos sírromokra, |
| mint egy pillangó, feldobott virág, |
| s betölti a nagy Via Appiát. |
|
| Bár leshetném meg első csókjukat, |
| a tétova gyermeteg ölelést, |
| ciprus tövén vagy sírszobor alatt: |
| a kettőjükből egybeforrt Egészt! |
| Itt vesznek ők diadalt a halálon, |
| hol a föld millió latint emészt, |
| itt éri őket el a boldog álom. |
|
| Nincs női test, mely tökéletesebben |
| töltené ki a nékiszánt teret, |
| virág, madár nem nőhet bele szebben |
| a formába, melybe rendeltetett. |
| Én elmegyek s most már urbi et orbi |
| hirdetem őt az emberek között, |
| mert nincs szebb, mint a szépségről dalolni! |
|
|
|