Vonaton, Itália felé
| A föld suhan, apró házak remegnek, |
| kiszakított szívem visszarohan, |
| keresi fészkét intő szép kezednek, |
| hogy megpihenjen ott nagy-boldogan. |
|
| Az oktalan, dühödt távolodásban |
| minden, mi földi, immár oly kicsiny; |
| de felhatalmasul istennő-forma arcod |
| a pirosúló felhők ormain. |
|
| Rászegeződik a megtört tekintet, |
| mert messzi éggel kell majd vívnia – |
| koronád fényét még utána hinted, |
| délibáb-szeretőm, Hungária! |
|
|
|