Egy láthatatlan naplóba
| Már két napja elemzem a csodát: |
| való-e, hogy a szemem látva-lát, |
| s romos lépcsőkön úgy ereszkedem le, |
| hogy a legszebb lány keze a kezembe…? |
| Nem, nem a test, lélek műve lehet, |
| mely Benned tán a Mennyet látta meg, |
| s mivel eleddig hiába kereste, |
| kitört a testből s odaszállt repesve. |
|
| Nyisd már meg Mennyed záros kapuját, |
| mely előtt a koldus költő megállt |
| s ott emészti a legszentebb mohóság, |
| miattad, Női Örökkévalóság! |
|
| Romlott falak, sűrű dzsungeli burján |
| mélyén tücsök szól rozsdás, árva húrján, |
| s hangja mégis oly szerelem-teli, |
| mint léleké, ki párját nem leli. |
|
| Az istenhozzád perce már közelget, |
| a búcsúzás fájdalma szinte felvet, |
| bárcsak a lelkem kettébeszakadna, |
| s egy fele közeledben maradna! |
|
| Ha majd egyszer, hűvöslő őszi éjben, |
| hallod a tücsköt a romfal tövében, |
| siratva a nyarat, a kurta létet – |
| én szólok hozzád keserű igéket! |
|
|
|