Tíz kilométerkőre

1. Leírhatatlan szépek a hegyek, amint a szemhatáron dalmahodnak! Oldalukon, legelésző juhodnak selymesfüvű pojánát keresek. Az elvesztett Édenkert hívogat, egy szőke gyermek fűzfasípszavával, sebhedt lelkem repesve odaszárnyal hová lilás napküllők hullanak. Jaj, mért is nem vagy te pásztorleány, s mért nem vagyok bocskoros hegyi pásztor, hogy távol éljünk a világ zajától Isten lábnyomain, a Hargitán!… 2. Mint a pacsirta, mely napáldozatkor a rögről mégegyszer magasba röppen, keblét füröszti rőt sugárözönben s dala epekedőn és búcsúsan szól: a lelkem úgy repes feléd s zihálva keresem arcodat a szemhatáron, hogy mielőtt a sűrű éj leszállna, megláss s meghalld esengő búcsúzásom! 3. És jönnek vasárnapos népek, rámköszönnek. Köszönésük köszönve köszönöm meg. Leánykák jönnek, kezükben békavirág, ajkukon alig elröppent imák. Legények közelednek citeraszóval, szívükből virágos ablakra száll a sóhaj. Kis gida szökdel az anyja oldalán: – Isten bocsá – Madonna-látomány. S a házikók kékszemű ablakán fejetcsóválva néz ki rám mindentudó öreganyám. 4. Gepida, kelta, hun és teuton csavargók jártak ezen az uton, ugyanígy összetörve, mint én, az örökké fiatal Duna mentén. Szentendre és Dunabogdány között ó, hány meg hány költő emlékezett asszonyra, kiben a törzs többi nője így jelent meg egy testben s egy időben – költők voltak, akik sírván, önön könnyük hullásában gyönyörködének… De hova tűnt a lantszó meg az ének, hogy nem maradt meg bár egy sírkövön? 5. Hogy örökítsem ezt az égedelmet, ezt a nem is emberszabású kínt, mely hol a mennyek kapujába felvet, hol a poklok tornácára zuhint. Kövek, szobrok elmállnak, elenyésznek, s ha fejfánkról egyszer nevünk levás, égen-földön nincs, ki a feledésnek homoktorlaszai alól kiás. 6. Milyen fátyolt borítottál szememre, hogy maholnap egyetlen nőt se látok, és úgy lobbantasz újult szerelemre, hogy csak általad lássam a világot. – Felhőre nézek menekvést keresve, de kebled domborul ki arról is, s a barna-bokrú völgykatlanról ugye, tudod, tudod, mi jut eszembe! 7. Krisztus urunk, te töviskoronás, megváltó szenvedéstől glóriás, szemedet rám talán azért mereszted, mert Te nem ismered ezt a keresztet! Van-é vakabb, keserűbb mártíromság, mint ha szívünk fehér lábak tapossák, és nem is égi jutalom hitében fetrengünk az emésztő szenvedésben – Szent életedből a kísértő némber távolmaradt, hogy útadról ne térj el, Magdolna is csak akkor járt tenálad, midőn olajjal megkené a lábad. Keresztutam utolsó stációján tudván-tudom, az Isten mit szabott rám, és konokul, szinte epedve várom órjás-rangra emelő kínhalálom! 8. Égésem olyan, mint a tűzifáé, mely kárhozott lélek módjára serceg, s mielőtt egy maréknyi hamuvá ég, rövid létéről mond keserű verset. Emlékszik a rigóra, mely reászállt, pásztorlányra, ki ott hűsölt alatta, s bús énekszóval hívogatta párját, s keblét, ajkát bolondul odaadta. Az őszi szél zúgása benne jajgat, fűrész rívása, fejsze csattogása, s a csaholás, mikor vad kutyafajzat a sebesült gímszarvast hajkurássza. – Halld meg sírásom, s gondolj akkor is rám, mikor vér-gejzír csap fel a füledbe, s én már valami tengerparti sziklán bolygok egyedül, árván, számkivetve! 9. Fekete melankólia cafatokban hull, hull a fáról. Hol vagy, lilás magnólia, s az illatod-kínálta mámor? Koporsó döccen a szekéren, halott legény zöld feje koppan; nászi hintó suhant a fényben, kék csónak táncolt a habokban. Féllábon púpos sírkeresztek ropják vékonyszél-muzsikára… Hol van a mustos szüreteknek hegyzengető zsinatolása? Úgy fekszem majd kővémeredten, mint kőcsigák a kősziklában, mert azt akarja az Úristen, hogy szemed fényét többé sose lássam. 10. Agysejtjeim két táborra oszolva, vádaskodva és panaszolva néznek farkasszemet, s mint törvényszéki tárgyaláson, dühödten törnek át a rácson, rútul veszekszenek. Bordélyházak füstös faláról, bolond cigányné ajakáról elszállt idézetek, csúfszájú kerge papagájok torkán akadt rikácsolások verik fel a helyet. S jogos vádak vad özönében várom teljes beismerésben ítéletemet. 1948