Júliusi pillanat

Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében, mint az emberi lét küszöbén állhatott: rejtelmes húrokon a nyári pillanat így zsongott akkor is éppen. A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott, azt hitte, így marad ez immár mindörökre: hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre támaszkodott, figyelte a világot… Innét ered talán káprázó szép hitem, hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett, innét a százezer esztendős üzenet, ha gerincem a nap tüzével süttetem. Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt, melynek köszönhetem a földön mái létem, s ha pőre asszonyi test domborul elébem, a látvány őskori bódulatokba ejt. …Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott, fordult s a hegy mögé kellett omolnia: innét a nyárközépi melankólia, melytől a végtelen zsongásából kiválok… Hogy összeasznak a feszülő férfitestek, s a nőké a napon be mállós, omlatag! S a nagy rostán már mennyien kiestek, mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!… De most szellő veri szerte a borulást, melyet lelkem fölé Halál terjeszte ki, és a völgyben ezüst-csengésű, gyermeki kacagás záporoz, szinte szemlátomást; árja vígan nekiverődik itt a hegynek, mely árnyékát korán veti a völgyön át – neki a végtelen, vak csillagrendszereknek, s rázza az öröklét fény-küllős kapuját!