Gül Baba fürdőjéhez

Ismeritek-é a furcsa kis bazilikát, hová színes üvegszemeken tör be a napvilág, s omló felhőiben a szürke gőznek meztelen férfitestek hempergőznek. Hol a Szentség és melyik az az Isten, melyet a hívek imádhatnak itten, míg a zuhany alatt állnak megmerevedve, vagy elfekszenek hanyatt a kövekre. Ide menekülnek a korai halál elől, kiket a köszvény, a csúz öldököl, itt tisztálkodnak a vékonypénzű nyugdíjasok s a gépolajos kezű inasok. Forró méhéből küldi földanyánk az örökélet gőzölgő zuhatagát, táplálékául a gyermeki hitnek, hogy a világon semmi sem szűnik meg. Valaha Gül Babát is látta ez a válu, most benne fürdik Franci, a nagyszakállu, Óbuda legöregebb koldusa – mint egy újjáéledt törökbasa. A nagymedence szélén úgy heverésznek mint roncsai valami tengeri vésznek; megfáradtak a lét sivatagában, megpihennek Gül Baba oázisában. Tíz-húsz anyaölbe vágyó, árva felnőtt, kiket a hétköznap hevedere feltört, megcsonkított a háború vagy a gép s jócskán megették kenyerük felét. Elnézem őket, bús férfitársaimat, egyik púpos, másik inaszakadt, a bénát, ki a falhoz támasztotta botját, s a pattanásost, szerelem átkozottját. Talán a nők elől seregeltünk ide egybe, erre a fülledt engedményes területre, és mégis-mégis mit nem adnánk, ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát! Vagy tán egy pillangóért, mely idetévedt – s mely tán a visszahozhatatlan, játszi élet –, szöknénk fel és mankóink odahagyva, újjászületve vágtatnánk utána a szabadba! 1948