Egy fiúcskához

Zsolcinak Gyarapodó formáidat gyönyörködve nézem, kicsi fiam. A tiszta homlok, a domború halánték csodálatos új muzsikát hordoz bizonyosan. A széles mellkas, a súlyos karocskák, combjaidnak atléta vonala azt ígéri, majd te leszel az ország olimpiai úszóbajnoka. Az a görög gyermek foghatta így a követ, akit később a szobrász szemügyre vett: a Diszkoszvető, melynek márvány másolatát a nápolyi múzeumban csodálta meg apád. Mozgó, guruló, eleven erdélyi rög: sírjuk mélyéről három nemzetben ükök csodálják a szerencsés vér-találkozást; a Maros, a Küküllő, az Olt futott tebenned egybe, ereidben ott lüktet elkeveredve, ami létüknek színe-java volt. Kis Herkules, hetvenkedő kölök, elnézlek, amint a kártevő bogarakat öldökölöd, gyökerestől téped ki a virágot, füves lejtőn hánysz cigánykarikákat s nagy bottal hajkurászod a kutyákat… Ölembe veszlek, patyolat húsodat tapogatom, kezem végig matat minden kis csontodon: épséged oly tökéletes és oly csodálatos, nem férhet hozzá a rontó Gonosz! Ugye hiába keresem azt a pontot a testeden, hol a golyó, a kés belédhatolhat s egy ilyen életet kiolthat! Sárkány vérében fürösztenélek, a Styx vizébe merítenélek, hogy ne fogjon rajtad fegyver és betegség, te félelmesen szép Tökéletesség! S elgondolom: e percben a világon még tízmillió apa gyönyörködik így a fiában. A sátoros cigány is eképp ajnározza fiát, hajába köt óvó tengeri csigát. A botokúd apa a nádviskó előtt így nézegeti a kis vakmerőt, amint a mérges pók testét tapossa, s nem fél, hogy a tigris elorozza, mert tigris-fog lóg a nyakában, szent rézkarika orrlikában… S behúnyt szememben roppant törpe-sereg: a veled egyívásúak, a háromévesek, prédái eljövendő háborúknak, holdas éjféli lustrán felvonulnak. Az én fiacskám huszár-derekát egy kínai fiú öleli át, s mögöttük, míg a holdfény elvilágít, gyermekfejek, egyik akár a másik. Élni akarnak, nőni, mint a kosbor eső után – ha már nem dobattak le a Tájgetoszról. De jaj, köröskörül zöldes-mohó szemek, tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek, a bozótban mérgeskígyók a marás ürügyére várnak, s felcsap miazmás böffenése a mocsárnak; a torokgyíkok zöldes, vak gubancban üzekednek a tavalyi loncban, a kolumbácsi légy, a malária-szúnyog fejük felett sűrűn felhőzve dunnyog, s egy fa odvában mohón szundikál a koszos koldusnő, az Éhhalál… Az én bűnöm, hogy világra születtél, adja az Ég, hogy soha meg ne bánd! Gyarapítson szelíd nyár és meleg tél, te pótolhatatlan emberpalánt! Beoltottak himlő és vörheny ellen, de jól tudom, hogy mindez nem elég, ha kezét a felhők feletti Szellem ki nem terjeszti védőleg feléd. Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak évezredes pajzsa s páncélvasa, ne adjon át Rontásnak és Gonosznak, s embernek, ki embernek farkasa. Az eszeveszett világ dzsungelében kiváltságod legyen, mint Mauglinak, s gyarapodván az emberség hitében, légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag! 1948