November dicsérete
| Mintha az esztendő minden jaja |
| ködös kavernáidba sűrűsülne, |
| te, évszakoknak sepulcretuma! |
| Halottigéző, rom-tájaidon |
| borzongva járok föl-le, föl-le. |
|
| A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e? |
| Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor, |
| színes gyümölcsök kandi ékszere |
| – most, hogy a kert hörgésektől zajos |
| s apró nyöszörgések karától. |
|
| Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet |
| megy harminc éjt-napot vigasztalatlan, |
| nyomában iszonyú gyász-zene zeng – |
| így vivék Bocskay úr tetemét |
| Kassától Kolozsvárig bús csapatban. |
|
| Már átitattad minden idegem, |
| s mintha az őskori növényi létre |
| emlékezném, úgy vacog a szivem, |
| ha öldöklő szeled cibálni kezd; |
| s testvérként nézek minden falevélre. |
|
|
|