Psalmus

Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.
Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon,
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.
A tündöklő nagy ablakokra, ládd,
hogy csapódik a törtszügyű madárhad!
Ott sejti hosszú téli otthonát,
hol az egetkérő gyertyák zihálnak.
Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz útat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.
A menny kárpitján keskeny rés hasad,
beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szelíd égbe.

1947. október 26.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]