Találkozás
|
Szerb Antal emlékének
| Így szólítottam, hogy a szürkület |
| és a zöld Hold árnyát elémvetette: |
|
| – Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek. |
| Áruld el: milyen a halál? |
| Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni, |
| vagy fogjunk hozzá létünk perceit |
| a nemlét végtelenségével felcserélni –? |
|
| között így hangzott a tanács: |
|
| – A halál szörnyű ez idő szerint; |
| a testi lét emléke egyre int |
| s bár a cihelődés is egyre tart, |
| messze még az elysiumi part! |
| Nyirkos mélyben a motozó tudat |
| az elvesztett fonál után kutat; |
| kezeim a múltamat úgy matatják, |
| mint a gyermek esti fűben a labdát, |
| bukkanva ott békára és csigára, |
| hogy felvisít és a hideg kirázza… |
| Különösen gyötrelmesek az esték: |
| lámpa nélkül undok, örök homályban! |
| Hol vagy, elképzelt goethei öregség, |
| mikor túl a test sok rossz gerjedelmén, |
| az ember egy meleg könyvtárszobában |
| pipázgatván köszörülget az elmén! – |
|
|
|