Ehnaton álma
Főhajtás a 18. század költői előtt
| Rettentő álmokból serkenvén egy napon, |
| fő-főembereit szólítja Ehnaton. |
| Palotáját szolgák hamar benyargalák, |
| s tüstént elébe állt bíró, pap, porkoláb. |
| Rosszat álmodhatott! S: Megint minő szeszély? |
| kérdi csak úgy szemmel csillagjós, inzsenér. |
| S ifjú ura előtt a sok szép tisztes agg |
| bókol, ahogy illik, vagy zsémbesen dohog. |
| És megemelkedvén könnyes párnáiról, |
| hökkent híveihez szól a fáraó: |
|
| – Én, első Ehnaton, élet s halál ura, |
| iszonyatos álmot láttam ma éjszaka, |
| hogy a világ velem most is zokogva ring… |
| Minden ruhám vala egy rossz halottas ing, |
| így kapott hátára s vitt az idő-folyam, |
| mely a Nílusnál is sebesebben rohan. |
| Hiába csapdostam: zúgva, hánytorgva vitt, |
| messze, a jövendő vak évezredekig, |
| s ahogy visszanéztem sírva és zokogva, |
| jelenem méhéből durván kiragadva, |
| mint ki jeges csúcsról apró falukra lát: |
| láttam, hogy kucorog odalent a világ. |
| Hirtelen szél támadt, és a magasságból |
| hulldogálni kezdett valami lilás por, |
| teljesen kitölté égnek-földnek közét, |
| gerjesztvén magából tűzeső özönét. |
| Villámok hadától tenger feldüllyedett, |
| egybeszakasztották a földet s az eget. |
| Kősziklák tövükből zengve kiszakadtak, |
| s mint parittyakövek zuhogtak a Napnak. |
| Az ég boltozatján fuldokló nagy halak |
| szálldostak, a vízben vergődő madarak. |
| Lángot vetett erdők, sistergő pálmafák, |
| mint tűzcsóvák szálltak szomszéd csillagra át. |
| A sírok megnyíltak, csontvázak repültek, |
| majd pirámisostól a tengerbe dültek. |
| Tornyaink lehulltak szörnyű recsegéssel, |
| s egyenlő lett minden a földnek színével… |
|
| Hűséges szolgáim, jöjjetek közelebb, |
| s hallgassátok végső rendelkezésemet! |
| Országomban házat senki ne építsen, |
| magzatot anyaméh létre ne segítsen! |
| Megtiltom a nemzést és meg a fogamzást, |
| aki felgerjedett, kőre üsse magját. |
| S minden gyermeket, mely mostantól született, |
| mint kutyakölyköket, Nílusba vessetek! |
| De a földbe búzát már senki se vessen, |
| gyomot is ne írtson, se fát ne ültessen. |
| Álljon meg az élet, most, a legszebb fokán, |
| ne legyen gyermekem, ne legyen unokám, |
| se tornyom, se sírom – úgyis összemállnak. |
| Minek adnék prédát a torkos halálnak? |
| A nagy végpusztulást bölcsen megelőzve, |
| minden piramisok rontassanak össze! |
| Minden percemet az Öröklétnek szántam: |
| mint éljek most tovább végességbe zártan, |
| mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság, |
| hogy művem az Idő habjai elmossák |
| s a mulandóságban semmi szírt meg nem áll, |
| nem fáraó regnál itt, hanem a Halál! |
| Mérgezett fullánkja minden létet megöl, |
| ezért magam járok jó példával elől! – |
| S miközben utolsó szavait kimondta, |
| finommívű kardját repesőn kivonta, |
| s a megborzadt, tétlen aggastyánok előtt, |
| pazarul fiatal testével beledőlt. |
|
| Elsőül a bíró szólalt meg: – Tébolyult! |
| Aztán a pap: – Be jó, hogy ily hamar kimúlt! |
| – Mit mívelt volna még! – horkant az inzsenér. |
| – Ha végiggondolom, meghűl bennem a vér! |
| A porkoláb pedig emígy vélekede: |
| – Nem trónon, de szalmán lett volna a helye! |
| Ám a csillagász a szólást elkerülte, |
| csak járt-kelt alá s fel magábamerülve. |
|
|
|