Ehnaton álma

Főhajtás a 18. század költői előtt
Rettentő álmokból serkenvén egy napon,
fő-főembereit szólítja Ehnaton.
Palotáját szolgák hamar benyargalák,
s tüstént elébe állt bíró, pap, porkoláb.
Rosszat álmodhatott! S: Megint minő szeszély?
kérdi csak úgy szemmel csillagjós, inzsenér.
S ifjú ura előtt a sok szép tisztes agg
bókol, ahogy illik, vagy zsémbesen dohog.
És megemelkedvén könnyes párnáiról,
hökkent híveihez szól a fáraó:
– Én, első Ehnaton, élet s halál ura,
iszonyatos álmot láttam ma éjszaka,
hogy a világ velem most is zokogva ring…
Minden ruhám vala egy rossz halottas ing,
így kapott hátára s vitt az idő-folyam,
mely a Nílusnál is sebesebben rohan.
Hiába csapdostam: zúgva, hánytorgva vitt,
messze, a jövendő vak évezredekig,
s ahogy visszanéztem sírva és zokogva,
jelenem méhéből durván kiragadva,
mint ki jeges csúcsról apró falukra lát:
láttam, hogy kucorog odalent a világ.
Hirtelen szél támadt, és a magasságból
hulldogálni kezdett valami lilás por,
teljesen kitölté égnek-földnek közét,
gerjesztvén magából tűzeső özönét.
Villámok hadától tenger feldüllyedett,
egybeszakasztották a földet s az eget.
Kősziklák tövükből zengve kiszakadtak,
s mint parittyakövek zuhogtak a Napnak.
Az ég boltozatján fuldokló nagy halak
szálldostak, a vízben vergődő madarak.
Lángot vetett erdők, sistergő pálmafák,
mint tűzcsóvák szálltak szomszéd csillagra át.
A sírok megnyíltak, csontvázak repültek,
majd pirámisostól a tengerbe dültek.
Tornyaink lehulltak szörnyű recsegéssel,
s egyenlő lett minden a földnek színével…
Hűséges szolgáim, jöjjetek közelebb,
s hallgassátok végső rendelkezésemet!
Országomban házat senki ne építsen,
magzatot anyaméh létre ne segítsen!
Megtiltom a nemzést és meg a fogamzást,
aki felgerjedett, kőre üsse magját.
S minden gyermeket, mely mostantól született,
mint kutyakölyköket, Nílusba vessetek!
De a földbe búzát már senki se vessen,
gyomot is ne írtson, se fát ne ültessen.
Álljon meg az élet, most, a legszebb fokán,
ne legyen gyermekem, ne legyen unokám,
se tornyom, se sírom – úgyis összemállnak.
Minek adnék prédát a torkos halálnak?
A nagy végpusztulást bölcsen megelőzve,
minden piramisok rontassanak össze!
Minden percemet az Öröklétnek szántam:
mint éljek most tovább végességbe zártan,
mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság,
hogy művem az Idő habjai elmossák
s a mulandóságban semmi szírt meg nem áll,
nem fáraó regnál itt, hanem a Halál!
Mérgezett fullánkja minden létet megöl,
ezért magam járok jó példával elől! –
S miközben utolsó szavait kimondta,
finommívű kardját repesőn kivonta,
s a megborzadt, tétlen aggastyánok előtt,
pazarul fiatal testével beledőlt.
Elsőül a bíró szólalt meg: – Tébolyult!
Aztán a pap: – Be jó, hogy ily hamar kimúlt!
– Mit mívelt volna még! – horkant az inzsenér.
– Ha végiggondolom, meghűl bennem a vér!
A porkoláb pedig emígy vélekede:
– Nem trónon, de szalmán lett volna a helye!
Ám a csillagász a szólást elkerülte,
csak járt-kelt alá s fel magábamerülve.

1947

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]