Madár-apokalipszis

…Az égen háromszoros rianással szakadtak szét a felhőtorlaszok és megjelent a várvavárt madárraj; északra húztak. Elől egy véghetetlen fecskehad, sűrűn sötétlő fekete vonat; a távoli hegylánc mögé vonult nap meg-megszikráztatá kard szárnyukat. Felhő-útvesztőben visongva keresték az idvezítő utat. Aztán jöttek magános vándorok, hátunk mögül, a Föld görbületéből köpdöste őket valami torok. A holló kurrogatva hívta párját, a héjja gyűlölködve víjjogott, a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát, röptében is friss vérről álmodott. Egy kócsag is jött árván és kevélyen, haptákban úszva a vörhenyes égen. Végül vad recsegéssel-ropogással megjelent az első saskeselyű, karmai közt roppant útipogácsa: holt-eleven terű. Öles szárnya az eget úgy hadarta, hogy megrendült köröskörül a lég, s minden bombázónál borzalmasabban közeledett felénk. Földbegyökerezett a lábam, tudtam, hogy sorsom betelik, mert eljött már a Végítélet, s pusztulni kell mindennek itt. Repűltem volna Ganymedként, vagy mint bárány a kondor karma közt, s mégis ott vártuk meg az estét, mely ránk új rémekkel köszönt. Nagy csillag lobbant az ég közepében s néhány looping the loop után osztódott, majd ölelkezésbe kezdett önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány. – Az égi szerelem vad ütemétől, nem érzitek, hogy reng, liheg a tér? Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér, megőrülök, az arcom csupa vér! Ezek volnának hát a Jelenések? – tünődtem s néztem a hősi vigyort, melyet Grandpierre Emil hevenyészett, s mely tán örökre az arcára forrt. S üzekedő csillagok sugarában tovább húztak nem-látható hadak és én kétségbeesve álldogáltam az Ítélettől vemhes ég alatt. Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember? – gyötört a vak számtani művelet s a végtelen elé az életemmel tettem vádló, konok minusz-jelet. 1947