A vasárnap hintaja után

Még hallom a Vasárnap hintajának
tovagördülő kerekeit –
De senki sem integet utánam,
megint szedett faként maradtam itt.
Rigótoll sűrüséggel hull az éjjel,
fejem felett halálfejes lepke köröz;
hajtókámon Rezeda Kázmér szegfüjével
tántorgok Buda romjai között.
A várvavárt sok csoda hol van,
sok jóbarát, sok szépleány?
Lyukas hálót húzgáltam volna
„az ifjuság tündértaván”?
Fáj, hogy a koldusnak sem tudok adni
– magam is az vagyok –,
s fáj, hogy ki sem fog megsiratni,
ha meghalok.

1947

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]